Életutam

Első emlékem: édesanyám karján ülök, meleg, biztos védelem. Egy négyszögletes nagy udvar közepén hatalmas gesztenyefa virágai fénylenek. Az asszonyok az udvart körülvevő földszintes ház lakói. Apám késő este tér haza boltműhelyéből, kalapálása átvisszhangzik egészen hozzánk, madártávlatból. Minden este egy szelet csokit és egy narancsot hozott mindegyikünknek. Hárman voltunk testvérek: másfél éves kisöcsém Miki, két évvel idősebb bátyám Misi, anyám első házasságából és én. Tüdővészes első férje egész fiatalon hunyt el. Anyám néha vért köpött, de a zirci levegő, a tüdejét nagyban meggyógyította. Jobban beszélte a németet, mint a magyart, s az írásai gyönyörű gót betűivel esztétikai örömet szerzett még jóval későbbi életemben is.
Édesapám ezermester volt. Bolt-műhelye tele volt szentképekkel (Jézus-Mária szíve) Szent Antal szobrok, rózsafüzérek, de szép menyecskék nyakára színes gyöngysorok is voltak. És csak úgy mellékesen: varrógép, biciklijavítás. Képkeretezés, üvegezés, az iskola ablakait lécből maga készítette, rámáit is. Mindig jókedvű volt. Mesélte, hogy fiatalon sötétbarna hullámos haját á la Rákóczi Ferenc viselte.
Egy este elmaradt a csoki és a narancs is. Nem mertük megkérdezni: Miért? De a harmadik este, én a kisleány bátorságot vettem magamnak és megkérdeztem: Miért? Ja kislányom, háború van! Három éves voltam a világháború kezdetén.
Hármasban naponta leszaladtunk az Arborétumba, akkor Angolkertnek hívtuk. Amikor a hóvirág, ibolya kezdett nyílni, minden virágból egy kis csokrot vittem édesanyámnak, sőt tízesével rákokat a Cuha kövesparti oduiból. Föntről nyúltunk a nyílásba, egyenesen a hátukra, soha egy csípés, vagy sebzés. A megfőtt rákok ollója és a farka csuda jó eledel, merem állítani, hogy egészségünket megalapozták ezek az egzotikus falatok. A zirciek nem ismerték, sose rákásztak. A háborút nem ismertük, a fölpántlikázott katonának bevonuló legények énekeltek, a kiskocsmákban fölhajtottak a "garatra". Szorgalmas édesanyánk rövidárut, cérnát, tűt, gumiféléket vásárolt és vitte Olaszfaluba, s hozta a nagy gömbölyű kenyeret. A túrót bögrébe nyomkodta, tejfölt öntött reá. Iskola előtt ez volt a reggelink, mert ekkorra már itthon is volt.
Keresztanyám, Szuntheimer Julianna jószívű sváb asszony volt, a hosszú Kossuth Lajos utcán a kistemplomnál lakott. Negyven hold föld, igásló, legalább két tehén, több sertés, szárnyas szép számmal. A boltból sót, gyufát, petróleumot, szűken cukrot vásároltak. A tíz gyermekből három fiú: asztalos, szőrmés, és bádogos mesterek lettek. A legkisebb Boriskával több tíz év után Balatonarácson találkoztam. Kis házuk, szőlőjük, mandulafás előkertjük volt. A mindig jókedvű férjura, Vittmann János fölkelés után egyenesen a pincébe járt, jó bort kóstolni. Boriska kora reggel a szőlővenyigéket kötözte föl... és utána a zsidó panzióban, a konyhában segédkezett. Jánosnak este jó vacsorát biztosított.
Még Zircen, vasárnaponként tízkor értem jött keresztanyám, és kézen fogva a nagymisére vitt gyönyörű templomunkba, a ciszterci apátság impozáns kolostorával egybekötve. Ahol a főoltár fölött hatalmas "'Mária mennybemenetele" című olaj látható Maulbertsch Antaltól. Továbbá a jobboldal oltár képét és a kórus alatti freskót is neki köszönhetjük. S utána az ünnepi ebédre vitt mindig, a ritka jó sütemények ékköveként, nagy hófehér zsebkendőben, szalvétát nem ismerve még. Testvéreimnek is juttatva. Szemmelweisz doktor saját hintóján járt betegeihez. A Járásbíróság mellett Kuncz ügyvéd háza, irodája: négyszobás lakás, sok csillogó ezüsttál, korsó, kosár. A ház úrnője, egy szombathelyi szálloda, kávéház tulajdonosának a lánya. Én a két kisfiú - Pubi, Öcsi - "nevelőnője" voltam. Pubi talpraesett volt később ügyvéd lett, Öcsit nagyon szerettem, ő egy szelíd, beteges fiú volt, aki a felnőttkort már nem élte meg.
Apámhoz rendszeresen járt Doktor Békefi Remig főapát úr, aki gyűjtötte a világhírű festők reprodukcióit, képeslapjait (Francklin nyomda - Budapest). Új szállítás után azonnal ment a hír: Jöhet az Apátúr! Ők ketten nagy filozófusok voltak, és az iskolából hazafelé szerettem megállni, és hallgatni beszélgetésüket. Akkor éppen a nagy Alekszandriai egyházfő, Szent Ágoston problémájával foglalkoztak: Megfejteni az isteni lényeget. Az egyházfő a háborgó tengerparton járt. Egyszerre két kisfiút látott: az egyik a tenyerébe nyomkodta a homokot, a másik kis kagylóval vizet hozott, és beleöntötte. "Mit csináltok? - kérdezte a Szent. S a válasz: hát lassan átvisszük a tengert a gödröcskébe. Ámult a Szentatya, a gyerekek közben eltűntek. "Isten üzent, hogy ne fejtegessem a megfejthetetlent..."
Tízévesen édesapám a budapesti Notre Dame zárdába vitt apáca jelöltnek. Ott elvégeztem a Polgári Iskolát és természetesen elsajátítottam a francia és a német nyelvet is. De jött értem apám, hogy beteg édesanyám látni kíván! Hazaengedtek. Anyám a betegágyon kijelentette, hogy egyetlen lányának normális asszonysorsot kíván és nem engedett vissza a zárdába. A főnöknő nagy haraggal csak kevés, szegényes ruhaneműt adott részemre. Egy fél év múlva, december 24-én meghalt az édesapám. A kórusban énekeltem, de féltettem anyámat egyedül hagyni. Rám nézett, nyugodt, sokat tudó szeme kék bársonyán egy könny ragyogott... Nyugdíj nélkül maradt. Akkor nyugdíj csak az állami tisztviselőknek és a vasutasoknak járt.
Nevelőnősködtem, fizetésem fele minden elsején ment édesanyámnak. Kisöcsém, a jó futó, táviratokat hordott a postának a Zirc környéki uradalmakra, falvakba. Egy pengő forintért. Az egy napszámos egésznapi bére volt. Egy zirci kereskedő család két kislányának nevelőnőjeként kerültem Pestre, a fővárosba! Ott hamarosan megismerkedtem Tersánszký János kezdő íróval, akinek írásai, rövid novellái, akkor jelentek meg folyóiratban. Unokatestvére volt Tersánszký Józsi Jenőnek, "KAKUKK MARCI" című regénye, akkor az év leghíresebb könyve volt. János felesége, a gyönyörű, tiszta görög arcélű Erzsike - Nagyváradról emigrált - fedezte fel rajztehetségemet, és ők vittek később Párizsba, hogy a híres flamand faliszőnyegeket másoljam le, ugyanis kézimunkával kereskedtek (petit point). Jól jött francia nyelvtudásom, tökéletes munkaerőnek bizonyultam. A Cartiéz Latin-ban (Művésznegyed) laktam, először a szállodám ablaka a Place Danton-ra nyílott, a nagy francia forradalmár fehér mellszobrára, közel a Notre Dame-hoz, Ady St. Michel útjához, ahol "játszva kergetőztek tréfás falevelek".
A Luxembourg kerten át a Jardin des Plantes-ba jártam, ahol a Gobelin Múzeumban rajzoltam Tersánszkýéknek. Beiratkoztam a L’ART ET MÉTIEZ esti tanfolyamaira; emlékszem André Fougeronra, aki jóval később a prágai éveim folyamán kiállította bányásztémájú festményeit. Kemény olajképek, kemény bányász sorsok...
Nem szabad elfelejtenem az én bevonulásomat az éneklő-táncoló Párizsba a MARSEILLES ritmusával, mert épp Quatorz Juillet volt, július 14-e, a Nagy Francia Forradalom évfordulója.
A Gare de l’Est-en taxiba ültünk, de lépésbe haladhattunk, mert Párizs táncolt, s minden bisztró, kávéház előtt meg kellett várni a tánc végét...
Így jutottunk szerény szállodámhoz, ahol pici szobát kaptam. Olcsó diákmenzán ebédeltem és szétvittem a Budapestről érkező csomagokból a kézimunkákat.
Tersánszký János az életem sötét árnyéka volt. A makulátlan görög arcélű felesége mellett ott lakott velük Margit, a szerető... "Mert ugyebár?" míg egy asszonynak kilenc hónapra van szüksége, hogy gyermeket szüljön, egy férfi azalatt kilencvenszer is megtermékenyítheti a nőt. Nitsche vagy Schoppenhauer szerint is elég érv ahhoz, hogy "férfi legyen a talpán"! És én több hónapot ott éltem náluk, mielőtt Párizsba vittek... Erzsikét nagyon szerettem, sajnáltam, Margitot utáltam, gyűlöltem.
Egy vasárnap délután moziba mentek. Visszajövet nagy vita volt a film körül. János mérges lett és egy nagy pofont kent le Margitnak. Utána Erzsikére emelte a kezét! "Erzsikét ne!" - ordítottam. Csönd lett, nagyon nagy csönd... S utána fölemelt ököllel felém rontott.
Kiegyenesedtem, ott az ajtófélfánál. "Csak merj megütni! Csak merj!" - gondoltam, s talán valóban megnőttem. A szemébe néztem, ő a szemembe nézett. Keményen álltam, nagy elszántsággal a lelkemben. Az ökle a magasból leesett, megfordult, s még egyszer pofon ütötte Margitot.
Azóta János és köztem nem volt társalgás. Szüksége volt rám. Erzsikével vittek Párizsba, aki a közvetítő volt mindvégig.
A nyugtalan lelkű Tersánszký János Dosztojevszkýt olvasta és példájára ment Monte Carlóba kártyázni, szerencsét próbálni. Saját autójával Párizs felé az esős úton megcsúszva egy fának ütközött, a volán a mellkasát beroppantotta, így halt meg. Erzsike a koponya alatti törést túlélte és visszatért Budapestre.
Párizs! A művészek fővárosa! Párizs! A szerelmesek városa! Párizsban szerelmesnek kellett lennem!
A Szajna mellékágánál a Marne-nál vasárnaponként magyar fiúk, lányok jártak fürdeni. A szabadban fürdeni magyar szokás volt, amitől a franciák messze lemaradtak. A Piscin Molitor medencénél divatbemutatókat rendeztek, szép modellekkel, szebbnél szebb fürdőruhákkal. Akkor úszott Doktor Bárány 100 métert egy perc alatt. A magyar vízipólósok 10-1 arányban győztek minden nemzetiségű pólósok fölött. Tíz ilyen meccsen, tízszer ilyen arányban győztek! Ott ültünk, drukkoltunk, és büszkék voltunk. A Marne-nál a magyar fiúk úszni tanítottak. Két fiú jobbról, két fiú balról és átúsztam a Marne-t. Ilonka, a budapesti Nemzeti Színház komikusának, Peti Sándornak volt az unokatestvére. Ő vett oltalmába, hosszú éveken át, a legjobb barátnőm lett. És ott volt Jóska, az unokatestvére, akit én két hajtincsem sűrű tömegével megigéztem, mert szerelmesek lettünk.
PÁRIZS, JÓSKA, SZERELEM! Pedig, szegények voltunk. Én kevésbé, mert rajzoltam Tersánszkýéknek, de ők a fiatalok, főiskolások, állás nélkül, kenyér nélkül! Ilonka az újságokat böngészve elment "petite maine-nek, (kis kéz)" egy divatszalonba. Kezébe adtak egy hosszú szoknyát, hogy a lenti szegélyt szépen, apró öltésekkel varrja föl. Ilonka nagyon vigyázott, hogy az öltések igazán aprók legyenek, de a szegély jobb oldalán ott ékeskedtek az igazán nagy öltések. Megkérdezték, hogy Magyarországon katona zubbonyokat varrt-e? Természetesen elküldték, de a három óra munkadíját kifizették. Így tengődött egy "kis kéz" hirdetéstől a másikig. Sose tanult meg jól varrni. Nem erre született. És Jóska? Mindennek jelentkezett, még búvárnak is a Szajna-parton. De amikor kihúzták az előtte levő búvárt és az magyarul káromkodott, szidva munkaadóit, akkor inkább visszalépett, nem kívánva pár frankért nyálas szájjal fuldokolni.
Jóska akkortájt eltűnt az életemből. "Drága kicsi JIM - írta - légy boldog! Légy szerencsés!"
A szállóda bisztrójában többször segített egy idősebb magyar fiú, akinek komoly foglalkozása volt: egy nagy gépgyárban "ajusteur mechanik" géplakatos volt. Megsejtette, hogy én Tersánszkýéknél veszélyben vagyok. Odaadta a névjegyét és fölajánlotta, hogy bármikor, ha veszély fenyeget menjek a szállójába. A tulajdonossal megbeszélte, hogy a szobájában várhatom a távolléte alatt is. S ezt valóban megérezte, mert egy éjjel János valóban megtámadott, kiáltások, pofonok, futás mégse lett "magyar szenzáció" a szállóban.
De lett esküvő 1934-ben, Párizs után Bordeaux, majd Strassbourg, végül Prága, mert ügynökszervező lett újdonsült férjem, férjuram. Európát akkor dühöngő, rekedt ordításaival Hitler fenyegette meg. Legmérgesebb kitörései Csehországnak szóltak. Ott volt az ő Sudeten-landja. Neki nem kellett a cseh törvények demokratikus szelleme, a cseheknek pedig a szabad németnyelvű oktatás, egyetem, Német Színház, mely díszesebb volt a cseh Nemzetinél. Ő Európa ura, diktátora akart lenni a "Nemzeti Szocializmus" doktorinája szerint. Hasonlóan Mussolini, Franko delírium trémens szerű őrületéhez.
És csattogtak a bakancsok kemény menetelései, durrogtak az ütések a vérző arcokon, hullottak a fejek a Gestapó börtöneiben. LIDICE! LEZÁKY! kivégzései. Lidicén egy vasárnap 150 férfiembert állítottak falhoz. Özvegyeket, gyermekeket hurcoltak el, "a német nevelés módszereivel". Férjem Besztercebányai zsidó volt. Tisztelte a demokratikus Csehországot, ahol az egyetemeken szabadon tanulhattak bármely állam fiataljai, ugyanakkor Numerus Klauzus uralkodott Magyarországon. Férjem önként ment Prágába, pedig a francia cége Algirba küldte. Úgy döntött vállalja népe sorsát.
Zsidóüldözés, gettók, a Duna-parton sorba állított cipő nélküli emberek, puskalövések, hullámok jajkiáltásai ugyanúgy mint Prágában. Élelmiszerjegyek, avult margarin, lekvárnak nevezett gyümölcsiszap, 10 dkg hús jutott egy hétre. Budapesten voltam férjemnek hamis igazolványt szerezni. Ezalatt atentát Prágában a Reichprotektor Heydrich ellen. Sikeresen... Sérüléseibe belehalt... Kemény pattogó üzenet érkezett Prágából barátaimtól, hogy: NE JÖJJ VISSZA PRÁGÁBA, Júlia! A világot megremegtető kivégzések sorozata, 260 000 cseh állampolgár pusztulása.
S így jött a Cseh Familienláger Terezinbe, majd Auschwitzbe hurcolása. Március 7-ről 8-ra virradó éjjel, Tomás Garrick Masaryk cseh elnök születésnapjának évfordulóján, a gázkamrák teljesfokú működtetésével 3 800 embert folytottak meg. Háromezer nyolcszáz ember! Annyi fért be egyszerre! ISTENEM, ISTENEM, MIÉRT HAGYTÁL EL BENNÜNKET! Elhaló hangok, orgona zúgása, hörgések, sikolyok haldoklók himnusza.
S köztük, egyetlen emberem, barátom, élettársának végző lehellete.
Budapestről kiutasítottak, Prága életveszélyes volt számomra. Öcsém fodrászmester lévén, egy vendége nővéréhez küldött Pozsonyba, akik be is fogadtak. A férj, a német kisebbség tagja volt, munkás a cérnagyárban. A családban két kisfiú volt. Kicsi, egyszoba-konyhás lakásukban a szófán aludhattam. De két hét alatt elhelyezkedtem egy iparművészeti szalonba, ahol félnapos állásban hímzéstervező lettem. Fizetésem lakásra, kosztra elegendő volt. Jöhettek szabad, szép napjaim és a festészet, gyermekportrék. A Duna-menti hatalmas fák, erdőutak, Pozsony gazdag zölderdős övezete.
És a művészcsoport egy kiváló egyéniségek gárdája. Emil Boleszlav Lukács az író, magyar-francia műfordító, a Szlovák Parlament képviselője. Jan Smrek költő, műfordító, Jan Kostra lelkemhez talán legközelebb álló, gyönyörű AVE ÉVA-ját akkor adták ki, s talán legnagyobb akkori képzőművész Vincent Hložník illusztrálásával. Nekem ajándékozta, dedikálta: "a balkonok alatt, hol Júliák virágoznak..."

"Képed fölé hajolva suttogom: Ave Éva,
Szíved alá rejtve, bánattól súlyosan
Bűnbánón keresve a dicséret tűz-szavát:
Vagytok oszlopai fénylő templomoknak
Füzérei magot, virágot hullatók
Bűnözve bár, térdre rogy férfi-néped
Reszkető álomban, ég felé vágyva."

Jozef Koztka, kemény kis ember: kimagasló szobrász: Partizán szobra talán még ott áll a Színház terén.
Jan Mudroch, kora nagy művész-egyénisége. Ballada zsongású festészete, kihangzott a csoportból. Tiszteltük, szerettük egymást, a szó legnemesebb értelmében. Ha valaki közeledett felém, mint férfi a nő felé, ráordított: Te taknyos! A lábát se merészeld megcsókolni!... Szavainak súlya volt. Soha, senki, így nem mert közeledni felém. A háború után ő volt az első, aki közös kiállításunk után tagnak iratott be a Szlovák Umelecká Besedába. Nyolc pasztell tájképpel szerepeltem, jó kritikával. S később a prágai kiállításra is vitték mind.
A háború még dúlt. Szlovákia elnöke Dr. Jozef Tisó római katolikus püspök, a németek szövetségese volt. Prágában székelt a Reichsprotektor Heidrich.
Az igazi elnök, a cseh nép választottja, a London-i emigráns, Dr. Tomas Garique Masaryk, külügyminisztere Dr. Eduard Benes, az egész világ számára ismert egyéniségek.
Hitler már évek óta rekedt üvöltő hangon ordított egész Európára, hírdetve a "tiszta faj" elsőbbségét. A rasszizmus örültsége, az antiszemitizmust hivatalossá téve, hullámzott a gyűlölet mérge. Csehország fuldokolt, félt. Természetes, demokráciában nevelt népének mindez idegen, érthetetlen volt.
Prágában a zsidók nem polgárként lettek kezelve, hanem üldözött fajként. Lakásaikról elhurcolták őket, egy 50 kg táska erejéig Terezinbe. Mária Terézia katonai fegyenc laktanyák börtöneibe. És később Auschwitzba, ahol készen álltak a gázkamrák.
Emlékszem, ezidőben festettem éppen portréját egy zsidó vallású tanítónőnek, akinek tekintete mintha már a másvilágról nézne, üzenne. A portré kész volt, márcsak az összekulcsolt kezek vártak a befejezésre, s én vigasztalásként mondtam: a portré kész, a kezek egykettőre készen lesznek és akkor lépések hallatszottak a lépcsőházban. Becsöngettek, hozták a behívóját.
"Nyugodtan búcsuzzunk" - mondta modellem, az 50 kiló már becsomagolva, a lakáskulcsot személyesen adom át. Isten vele, Júlia! Isten vele! Ölelésünk kegyetlenül erős, kemény volt. Szinte fájt. A világ remegett meg benne.
Gondoltunk-e arra, csak egyszer is, hogy teremtő Istenünk, milyen jókedvében alkotta meg az ötszinű embert: feketét, fehéret, sárgát, vöröset, barnát.
Hű, de jókedvében, dalolva, tánclépésben, saját tengelye körül forogva, szédelegve, mintha az Olymposz minden Istenét, Istennőjét partnereivé téve, Dyonüszosz aszuvá érett borát szürcsölve, Vénusz szépségétől fölhevülve, Ámor szikrázó mámorától égve, perzselve lobogna, s végül elenyészne.
Szlovákiában-Pozsonyban Donáthéknál, a jószívű, nemes, idős magyar házaspárnál laktam. De el kellett tőlük költöznöm Granatier házaspár lánya, Veruska háromszobás lakásába, megkértek ne hagyjam egyedül. A szülők a Demokrata párt elnöke voltak, kérésüket teljesítettem.
Nem tudtam, nem is sejtettem, hogy Veruska, Gibala szobrász szeretője, akinek az udvar másik felében műterme van a negyedik emeleten. Útba voltam. Veruska a szülői ágyban kívánt Gibalával lenni. Névtelen feljelentés érkezett a Hlinka Gárdára, komiszár Gombaríkhoz, hogy zsidó vagy kommunista vagyok. Letartóztattak. Az irodák mellett, kicsi szobában három férőhellyel volt a börtön. Kékre vert ülőkével egy talán 15 éves lányt azért csukták be, mert nem árulta el azt a szlovák házaspárt, akik bújtatták. Gombarík volt akkor ott az Atyaisten. Az efajta szűk agyu, fanatikus politikai vezető azt tette, ami éppen eszébe jutott. Az én letartózkodásomkor a kertben, faágakon ülő, ide-oda ugráló fekete varjakat célozgatta, kézi pisztolyával. Kérdezett, kattintott, megint kérdezett, s megint kattintott. Határozottan válaszoltam, hogy nem, se kommunista, se zsidó nem vagyok. Érti? nem vagyok! Maguknál nincs semmi tennivalóm. Engedjenek haza! Fölöslegesen izgatja magát! Időpocsékolás! Érti? Időpocsékolás! Másnap és harmadik nap ugyanígy. Akkor együtt laktam Eliskával, az állandó jókedvű bőr, fa, bársony-maradékokból készülő brosok, nyakékek, karkötők mesteréről. Engedéllyel állíthatta ki műveit kis asztalkára helyezve, szállodák, iskolák előcsarnokaiban.
Tulajdonképpen nagyapja Spanyolországból vándorolt be, mint kertésze egy Morva főúrnak, valamikor a múlt század közepén. Eliska orra elég nagy volt és hajlott vonalával sokszor megtévesztette a szemlélődőket, akik emiatt zsidónak nézték. Volt feljelentő is bőven, s mikor jöttek letartóztatni, mindig jókedvű hahotája csengett föl. Valahogy izgatta ez a helyzet.
Egyszer éppen a kávéházban ült, amikor jöttek a letartóztatók. Gibala is egy asztalnál ült, onnan tudta, hogy ő küldött a gárdistákért. Eliska fölállt, hosszan szembenézett vele, mintha szembeköpte volna. Kiment, elment velük, de egész rövid időn belül vissza is jött előző helyére ült. nagy lett a csend, fagyasztóan hideg. Ezekben az időben a délutáni teánkra járt Rudolf Dilong, papköltő népi teológusnak mondanám. Arca, mint csatatér utáni dúlásokkal, Ady Endrére hasonlítva. Magával hozta kislányát is, a 4 éves Danuskáját.
Dilong, nagyon szegény szlovák szülők gyermeke volt, s hogy ne éhezzen, szülei a Ferences rendiekhez adták egy Pozsony melletti kolostorba. Ott lett gyóntató pap, ott tanította a keresztény vallásra a hívőket, köztük a zsidó származású Danuska édesanyját is. Gyóntatta, egymásba szerettek, hatalmas nagy szerelem lángolásával, égbeszálló erejével. Ez a szerelem szülte az akkor négy éves Danuskát. Halk szavú volt, mintha álmodna egy zsongó mesét. Kérdésünkre, hogy ki az apja, azt felelte, hogy egy nagy költő.
A szlovák kormány Szahara néven engedélyezte kis kertesházak építését az Elnöki Palota kietlen térségében. A háború alatt, ki vágyott volna nagyobbra? Dilong is ott lakott. A kormány által nagyra becsült római katolikus pap, akit tábori papként még a szlovák hadsereg Krím-félszigetre küldött. Egyszer elmesélte, hogy nagyon szerette volna látni a tengert. Meg is kérdezte, milyen messze van, a válasz az volt, nem messze, délre! El is indult, de sose ért oda, sose látta meg a tengert. Így járt egy szürrealista költő.
Verseit az akkori nagy szlovák festő-grafikus Vincent Hložník illusztrálta. Az, aki a másik nagy szlovák költő Jan Kostra Ave Éva című gyönyörű verskötetét is illusztrálta. Különleges nagy egyéniségek csoportja élt akkor Szlovákiában, szabad azt mondanom, hogy mind tanítványai professzor Nalý-nak a prágai Cseh Akadémia, halk szavú, szerény egyéniségének.
Modellje voltam Endre Nemesnek, aki akkoriban emigrált Svédországba. A portré egy fiatal, macska-tekintetű lányt ábrázolt. Az Akadémia kitűntetését nyerte el vele.
Nagyon útba voltam akkor Veruskának. Nem sokat gondolkozott, ment a névtelen feljelentés: Kommunista! Zsidó! a Gárdára. Ott foglalkoztak az ilyen feljelentésekkel. Az üldözők szimatoltak és lecsaptak áldozataikra. Micsoda kielégítő érzés lehetett: Lecsapni! Agyoncsapni! Milyen Istennek áldoztak? Vérszagú volt az áldozat. Hányan áldoztak így? És kinek? Jöttek! Lecsaptak! Veruska mit érzett? Amikor lecsaptak! Szülei a Beszterce-bányai szabad kormány tagjai voltak. Pozsony-Beszterce nagyon messze voltak egymástól. Világot jelentően messze.
Én, a Hlinka Gárdánál voltam lecsukva, kis börönddel börtönükben. Eliska tudta, hogy ez a halálos ítélet! Ezt meg kell akadályozni! Elrohant Dilonghoz, a tiszta lelkű katolikus pap barátunkhoz, a Szlovák hadsereg hivatalos tábori papjához. Nagyon megharagudott, összeszidta őket mondván, mit fog ehhez szólni a Szlovák nép? Hiszen a kész halálba küldik a művésznőt! Így mentett meg akkor Dilong. Akkor a mélységes völgyek, a magasságokban ívelő bércek zúgták: MOR HO! ÖLD MEG! A háború utolsó lehelletéig.... MOR HO! ÖLD MEG!

Vissza